Tudomány az életük - Egyed László beszélgetései: Juhász Árpád



Juhász Árpád geológiát tanult, de amikor egyetemre járt, akkor geológusként nemcsak hogy nem láttak gleccsert, vagy vulkánt, hanem reményük sem volt arra, hogy valaha is láthatnak ilyen különleges geológiai képződményeket. Amikor azután kinyílt a világ, vakmerően nekiindult kalandokat keresni – és közben megismerkedni a valóságban mindazzal, amit elméletben tanult.
 

E: Mikor kezdődtek a kalandok, és mi volt benned a hajtóerő, mi hajtja az embert a különböző kalandokba.

J: Én egy olyan korban jártam iskolába, és még egyetemre is, amikor nem lehetett külföldre utazni. Geológiát úgy tanultunk, hogy nemcsak, hogy nem láttunk gleccsert vagy vulkánt, hanem reményünk sem volt arra, hogy valaha is láthatunk ilyeneket. Ez rettenetesen felerősítette bennem a ezek utáni vágyat, és amikor már egy kicsit kinyíltak a kapuk, és menni lehetett, elmentem minimális felszereléssel, gyakorlatilag egyszál pokróccal télen az Alacsony-Tátrába. Ez 1960-ban volt, huszonöt éves voltam. Mai szemmel végiggondolva ez egy rendkívül kockázatos dolog volt, hiszen egy nagyjából egy hetes gyaloglást jelentett, közben több hóvihar volt, én pedig konokul kitartottam amellett, hogy nem megyek be turistaházakba, sem semmiféle szálláshelyre, hanem a szabadban alszom. Tehát egy szál pokróccal, egy vékony vászon anorákban csináltam ezt végig, elindultam nyugaton Koritnyicánál és befejeztem a Királyhegynél. 

E: Mitől volt ez az elszántság? Ki akartad magadat próbálni?
J: Még csak azt sem. Nem tudok racionális érveket megfogalmazni ezzel kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy most végre szabad annyira a világ, hogy legalább itt a szomszédos (akkori) Csehszlovákiában az ember megismerkedhet a hegyekkel, de mondjuk ez egy extrém dolog volt, és abban, hogy most ilyen sánta kis öregember lettem, biztosan benne van ez is. Nyilván nem egészséges dolog, ha az ember egy szál semmiben eltölt egy hetet ilyen körülmények között. 

E: Mi volt az első komoly kalandod? Amennyire tudom, a gleccserek egy egész életre szóló szerelmet jelentettek számodra.
J: Pontosan ezekhez jutottam el 1963-ban először, és ez azért volt érdekes, mert nem volt semmilyen gleccser-tapasztalatom, és hát nem volt jégcsákányom, hószemüvegem, hágóvasam, egyszál óriási hátizsákkal, egy csehszlovák pionyerkában – ami papucsnak minősül a hegyek világában -, ezekkel kezdtem bejárni, mondjuk a Dachstein gleccsert, aztán a Pasterzét, innen mentem át Svájcba, a Gornerre,…

E: Akkor már lehetett menni nyugatra is.
J: Ez volt az első nyugati utam. Óriási kihívás volt, mert például a Dachstein gleccser, amelyik ma már sívidék, felvonókkal, akkoriban szűz terület volt. Egyedül mentem, és ki kellett találnom, hogy a gleccserhasadékokon hol tudok egyedül átkelni, átugrani, közben, amikor a Nap már erősen sütött, mivel nem volt hószemüvegem, a zsebkendőmbe egy kis lyukat fúrtam, és azon keresztül próbáltam nézni a világot. És ahogy mondtam, se jégcsákány, se hágóvas, tehát ez egy teljes őrültség volt mai szemmel nézve. És nemcsak a Dachstein gleccsert jártam így végig, hanem még másokat is,…

E: És semmi komolyabb baj nem történt…
J: Hála Istennek nem. Ez után jött egy másik világ, amikor a vulkánok rabul ejtettek. Tazieff filmjének, a Találkozás az ördöggel című filmnek a hatása volt ez. Ezt a filmet játszották valamikor a barlangmoziban, és nekem kellett, mint fiatal geológusnak kommentálnom a filmet. Ennek hatására döntöttem úgy, hogy ezt nekem is meg kellene próbálnom. 1967-ben jutottam el először az Etnára, mondanom sem kell, hogy oda is egyedül mentem. Tavasz volt, 1967 áprilisa, még nagy hó volt az Etnán. Éppen Olaszországban, a Dolomitokban voltam, és amikor lementem egy kis faluba, láttam egy újságárus-bódéban kitéve egy újságot, a címlapján azzal, hogy kitört az Etna. Akkor rögtön vonatra ültem, le Szicíliába, és alvás, minden nélkül indulás föl az Etnára. Nem volt könnyű utam: ahol a vulkáni bombák belehullottak a hóba, ott combvastagságú nagy lyukak keletkeztek. Nagyon nehéz volt ezeket kikerülni, és ha az ember egy ilyenbe belelépett, akkor combtőig belesüllyedt, és elég nehéz volt mindig kihúzni az embernek a lábát.
Nem volt még tapasztalatom a vulkánok területén, először fölmentem az Etna tetejére. Már addig is néha változott a szélirány, hozta a maró gázokat, gőzöket, ezért zsebkendőt kötöttem az orrom meg a szám elé - mikor ezt a zsebkendőt két hét múlva itthon elővettem, addigra a sav teljesen szétmarta. Nyilván ez nem használt a tüdőmnek sem. A csúcsról körülnéztem: az Etna egy nagy kupola, és az oldalában számos szemölcsszerű forma van, ezek az úgynevezett parazita vulkáni kúpok, ezek hasadékok mentén jönnek létre, és általában ezek működnek, ezek produkálják azokat a szép láva-szökőkutakat, amiket minden filmen láthatunk. Ezután leereszkedtem a hegyoldalon, odáig, ahol egy ilyen szemölcs volt, de megfigyeltem előtte, hogy a legnagyobb robbanások a széliránytól függően merre sodorják a hamut, meg a vulkáni bombákat milyen messzire tudják kilőni, és akkor ebből kiszámítottam azt a bizonyos biztonságos távolságot, ameddig lehet menni, de közben azért, amíg fotóztam, állandóan néztem a fejem fölé, hogy nem fog-e valami fejen találni. Óriási szerencsém volt, mert a végén egészen közelről tudtam lávafolyamot is fotózni.
Vulkánok azután sorra szerepeltek az életemben, mint kihívások, ott voltam azok között az első magyarok között, akik például Kelet-Afrikában megmászták az Ol Doinyo Lengai nevű vulkánt, amelyik a nagy hasadékvölgy aljában, Tanzánia északi részén emelkedik három kilométer magasságba, előttünk ott magyarok még nem jártak..
Nagyon kalandos volt az is, amikor Costa Ricában egyedül próbálkoztam az Arenal-vulkán megmászásával: ez egy andezitvulkán, és óriási, fél háztömbnyi, vagy lakószoba nagyságú, izzó sziklatömbök robbantak ki a kráterből, amelyek pattogva gurultak lefelé nagy sebességgel a lejtőn. Én pedig mentem fölfelé a hegyoldalon, és állandóan azt kellett figyelnem, hogy ezek milyen irányból és hogyan gurulnak, fantasztikus érzés volt. 


E: Volt-e igazán veszélyes kalandod a vulkánoknál?
J: Igen, de nem a vulkán miatt. A Teleki expedíció során, Afrikában, 1988 elején, mentünk a Ngurdoto kráter felé az őserdőben, Tanzániában. Normális ember egy őserdei csapáson a lába elé néz, meg előre néz, én viszont ehelyett visszafelé fordulva beszélgettem a társaimmal, és aztán, amikor egyszer előre fordultam, és a testsúlyomat már nem tudtam visszatartani, egy zöld kígyóra léptem, szerencsére épp a nyakánál. A többiek ezt látták, köztük feketék is, akik az expedíciónk tagjai voltak: ez egy zöld mamba volt, a mérge halálos, ha nincs azonnal kéznél az ellenméreg, de a kígyó végül nem mart meg. Rémületemben egy óriásit ugrottam, azt mondták nekem a feketék, akik velem voltak, hogy „Babu” (nagypapa, akkor született az első unokám), te a második életedet kezdted, újjászülettél, mert az, hogy valaki rálép egy zöld mambára és az nem marja meg, a csodák birodalmába tartozik.

E: Egy geológusnak gondolom a barlangok is kihívást jelentenek.
J: Barlangokkal is volt számos kalandom, voltunk egy olyan barlangban, Törökországban, amelyik a Földközi-tenger felé eső hegyvonulatoknak a déli peremén van, amelyiket tulajdonképpen egy kőbánya létesítésekor fedeztek fel, mert a felszínen nem látszott ennek a barlangnak a bejárata. Ez egy olyan különleges barlang volt, amelyik nem mészkőben alakult ki, mint általában a barlangok, hanem egy úgynevezett konglomerátumban. Két szintes volt a barlang, alul egy föld alatti folyó volt, amelyik elég nagy sebességgel sodort és áramlott, ezen indultunk el gumicsónakokkal, amiket ott fujtunk fel, de aztán beszorultunk néhány úgynevezett szifon alá, ahol a mennyezet annyira lejön, hogy megszűnik a szabad légtér a víz és a barlang teteje között. Szerencsére találtunk függőleges kürtőket, amiken keresztül fel tudtunk mászni a barlangnak az „emeleti” szintjére, ahová vagy fel tudtuk vonszolni a gumicsónakot, vagy le kellett ereszteni és azután újra felfújni. És akkor a felső barlangból egy újabb kürtőn ereszkedtünk vissza azokra a barlangi folyószakaszokra, amelyeken csónakkal megint tovább tudtunk menni. Ez valamilyen értelemben felfedező út volt, mert előttünk ott még nem térképeztek. Török barlangászok ugyan már jártak ebben a barlangban, de még térkép nem készült róla, ezt mi csináltunk először.
Egyébként voltak állatokkal kapcsolatos más kalandjaim is, nemcsak ez a bizonyos zöld mamba. Egyszer Zimbabwéban táboroztunk a zambézi folyó partján, ott két magasabb terasz van a folyó szintje fölött. A sátrainkat a magasabb teraszon vertük fel, négyen voltunk három sátorban. Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy az egész sátram mozog. Kinéztem a szunyoghálón keresztül, holdfény volt, hát pont a fejem fölött állt egy elefánt, amelyik épen azt a fát legelte, amelyiken föl volt kötve a sátramnak a zsinórja. A végén aztán szerencsére az elefánt békésen továbbvonult, de rögtön másnap hívott a ranger, ez egy nemzeti park volt, Menapoors-nak nevezik, szóval hívott a ranger, hogy doktor úr, jöjjön segíteni, mert valami nagy baleset történt – nem tudta, hogy geológus doktor vagyok és nem orvosdoktor. Kiderült, hogy a sátraink alatti teraszon egy fiatal dél-afrikai házaspár kafferbivalyokat fényképezett, és az egyik kafferbivaly megunta a gép kattogását (akkor még nem digitális gépek voltak), és a férj szeme láttára agyonnyomta a feleséget. Még volt benne élet, a rangerek felvitték a nemzeti park fogadóépületébe, de ott álltunk kétségbeesve, és tudtuk, hogy egy elhagyott települése, mindentől távol, nem tudunk rajta segíteni, végig kellett néznünk, hogy meghal. 

E: Térjünk vissza a gleccserekhez: ezek végig megmaradtak szerelemnek, ugye? Ha jól tudom, mintegy 200 gleccsert látogattál végig.
J: Így van. Utoljára 2012 szeptemberében, az úgynevezett Myrdalsjökullon jártam. Engem most minden a globális felmelegedés szempontjából érdekel. Mert ugyan nem gondoltam 1963-ban, amikor először jártam a Pasterzén, vagy  Dachstein gleccseren, hogy az itt klészült fotóimnak dokumentumértékük lesz, de időközben rá kellett jönnöm, hogy olyan mértékű a gleccserek rövidülése, hogy tulajdonképpen minden felvételem ilyen értelemben tudományos dokumentációként is szolgál. 

E: A hőmérő higanyszálaként viselkednek?
J: Igen. Tehát például a Myrdalsjökulnál hatszor voltam életemben, először 1994-ben, a legutóbbi a hatodik látogatásom volt. Ez már nem ugyanaz a gleccser, mint amit 1994-ben láttam. A gleccsert egyébként úgy kell elképzelni, hogy nagy jégsapkák, jégtakarók vannak, ilyen a Myrdalsjökul is, és abból különböző nyúlványok futnak mindenfelé, amiket szintén gleccsereknek hívunk. Itt is van egy nagyon látványos nyúlvány, ahová 1994 óta mindig visszamentem, de erre azóta nem lehet ráismerni, ott, ahol korábban jég volt, most egy hatalmas olvadékvíz-tó van, a gleccsernek ez a vége ez alatt a mintegy 18 év alatt több száz métert visszahúzódott.

E: Tehát szemmel láthatóan megy végbe a globális felmelegedés?
J: Igen. És véleményem szerint azért fontos ezeknek a gleccsereknek a dokumentálása, mert ezek nem az időjárás szeszélyeit tükrözik, néhány hétnek vagy hónapnak az időjárási jelenségeit, hanem a hosszútávú tendenciákat. És bár van néhány „renitens” gleccser a Földön, amelyik stagnál, vagy időnként még előre is nyomul, de a gleccserek döntő többsége, majdnem 99 százaléka valóban, szemmel láthatóan rövidül, a jégtömeg nagy mértékben tűnik el. Ennél jobb hőmérő nincsen. 

E: De azt el lehet dönteni ennek alapján, hogy ennek az oka az emberi tevékenység-e vagy egyszerűen a földi időjárás valamilyen más jelensége, ami nélkülünk is lejátszódna.
J: Ezt nem lehet eldönteni. De arra biztosan feleletet ad, hogy igenis van globális felmelegedés. Nem mondja meg, hogy ebben bűnös-e az ember, és ha bűnös, akkor hány százalékban. Ezzel együtt meggyőződésem, hogy az emberi tevékenység mindenképpen hozzájárul, felerősíti ezt a folyamatot, de hát ebben a világ közvéleménye erősen manipulált, káosz van azokban az információkban, amit a tömegkommunikáció ezekkel a folyamatokkal kapcsolatban az embereknek elmond.

Egyed László írásai az alábbi rovatainkban érhetők el:  Tudomány az életünk, CT - Csopa Tudás, Történetek tudósokról
---

Juhász Árpád 2017. január 31-én a Csodák Palotája vendége lesz a Csopa SzTK - Szeniorok Tudományos Klubja keretében.
http://csopamedia.blogspot.hu/2016/12/csopa-sztk-szezonnyito-juhasz-arpaddal.html
 

Megjegyzések