Juhász Árpád geológiát tanult, de amikor egyetemre járt,
akkor geológusként nemcsak hogy nem láttak gleccsert, vagy vulkánt, hanem
reményük sem volt arra, hogy valaha is láthatnak ilyen különleges geológiai
képződményeket. Amikor azután kinyílt a világ, vakmerően nekiindult kalandokat
keresni – és közben megismerkedni a valóságban mindazzal, amit elméletben
tanult.
E: Mikor kezdődtek a kalandok, és mi volt benned a hajtóerő,
mi hajtja az embert a különböző kalandokba.
J: Én egy olyan korban jártam iskolába, és még egyetemre is,
amikor nem lehetett külföldre utazni. Geológiát úgy tanultunk, hogy nemcsak,
hogy nem láttunk gleccsert vagy vulkánt, hanem reményünk sem volt arra, hogy
valaha is láthatunk ilyeneket. Ez rettenetesen felerősítette bennem a ezek
utáni vágyat, és amikor már egy kicsit kinyíltak a kapuk, és menni lehetett,
elmentem minimális felszereléssel, gyakorlatilag egyszál pokróccal télen az
Alacsony-Tátrába. Ez 1960-ban volt, huszonöt éves voltam. Mai szemmel
végiggondolva ez egy rendkívül kockázatos dolog volt, hiszen egy nagyjából egy
hetes gyaloglást jelentett, közben több hóvihar volt, én pedig konokul
kitartottam amellett, hogy nem megyek be turistaházakba, sem semmiféle
szálláshelyre, hanem a szabadban alszom. Tehát egy szál pokróccal, egy vékony
vászon anorákban csináltam ezt végig, elindultam nyugaton Koritnyicánál és
befejeztem a Királyhegynél.
E: Mitől volt ez az elszántság? Ki akartad magadat próbálni?
J: Még csak azt sem. Nem tudok racionális érveket
megfogalmazni ezzel kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy most végre szabad annyira a
világ, hogy legalább itt a szomszédos (akkori) Csehszlovákiában az ember
megismerkedhet a hegyekkel, de mondjuk ez egy extrém dolog volt, és abban, hogy
most ilyen sánta kis öregember lettem, biztosan benne van ez is. Nyilván nem
egészséges dolog, ha az ember egy szál semmiben eltölt egy hetet ilyen
körülmények között.
E: Mi volt az első komoly kalandod? Amennyire tudom, a
gleccserek egy egész életre szóló szerelmet jelentettek számodra.
J: Pontosan ezekhez jutottam el 1963-ban először, és ez
azért volt érdekes, mert nem volt semmilyen gleccser-tapasztalatom, és hát nem volt
jégcsákányom, hószemüvegem, hágóvasam, egyszál óriási hátizsákkal, egy
csehszlovák pionyerkában – ami papucsnak minősül a hegyek világában -, ezekkel
kezdtem bejárni, mondjuk a Dachstein gleccsert, aztán a Pasterzét, innen mentem
át Svájcba, a Gornerre,…
E: Akkor már lehetett menni nyugatra is.
J: Ez volt az első nyugati utam. Óriási kihívás volt, mert
például a Dachstein gleccser, amelyik ma már sívidék, felvonókkal, akkoriban
szűz terület volt. Egyedül mentem, és ki kellett találnom, hogy a gleccserhasadékokon
hol tudok egyedül átkelni, átugrani, közben, amikor a Nap már erősen sütött, mivel
nem volt hószemüvegem, a zsebkendőmbe egy kis lyukat fúrtam, és azon keresztül
próbáltam nézni a világot. És ahogy mondtam, se jégcsákány, se hágóvas, tehát
ez egy teljes őrültség volt mai szemmel nézve. És nemcsak a Dachstein gleccsert
jártam így végig, hanem még másokat is,…
E: És semmi komolyabb baj nem történt…
J: Hála Istennek nem. Ez után jött egy másik világ, amikor a
vulkánok rabul ejtettek. Tazieff filmjének, a Találkozás az ördöggel című
filmnek a hatása volt ez. Ezt a filmet játszották valamikor a barlangmoziban, és
nekem kellett, mint fiatal geológusnak kommentálnom a filmet. Ennek hatására
döntöttem úgy, hogy ezt nekem is meg kellene próbálnom. 1967-ben jutottam el
először az Etnára, mondanom sem kell, hogy oda is egyedül mentem. Tavasz volt, 1967
áprilisa, még nagy hó volt az Etnán. Éppen Olaszországban, a Dolomitokban
voltam, és amikor lementem egy kis faluba, láttam egy újságárus-bódéban kitéve
egy újságot, a címlapján azzal, hogy kitört az Etna. Akkor rögtön vonatra
ültem, le Szicíliába, és alvás, minden nélkül indulás föl az Etnára. Nem volt
könnyű utam: ahol a vulkáni bombák belehullottak a hóba, ott combvastagságú
nagy lyukak keletkeztek. Nagyon nehéz volt ezeket kikerülni, és ha az ember egy
ilyenbe belelépett, akkor combtőig belesüllyedt, és elég nehéz volt mindig
kihúzni az embernek a lábát.
Nem volt még tapasztalatom a vulkánok területén, először
fölmentem az Etna tetejére. Már addig is néha változott a szélirány, hozta a
maró gázokat, gőzöket, ezért zsebkendőt kötöttem az orrom meg a szám elé - mikor
ezt a zsebkendőt két hét múlva itthon elővettem, addigra a sav teljesen
szétmarta. Nyilván ez nem használt a tüdőmnek sem. A csúcsról körülnéztem: az
Etna egy nagy kupola, és az oldalában számos szemölcsszerű forma van, ezek az
úgynevezett parazita vulkáni kúpok, ezek hasadékok mentén jönnek létre, és
általában ezek működnek, ezek produkálják azokat a szép láva-szökőkutakat,
amiket minden filmen láthatunk. Ezután leereszkedtem a hegyoldalon, odáig, ahol
egy ilyen szemölcs volt, de megfigyeltem előtte, hogy a legnagyobb robbanások a
széliránytól függően merre sodorják a hamut, meg a vulkáni bombákat milyen
messzire tudják kilőni, és akkor ebből kiszámítottam azt a bizonyos biztonságos
távolságot, ameddig lehet menni, de közben azért, amíg fotóztam, állandóan
néztem a fejem fölé, hogy nem fog-e valami fejen találni. Óriási szerencsém
volt, mert a végén egészen közelről tudtam lávafolyamot is fotózni.
Vulkánok azután sorra szerepeltek az életemben, mint
kihívások, ott voltam azok között az első magyarok között, akik például
Kelet-Afrikában megmászták az Ol Doinyo Lengai nevű vulkánt, amelyik a nagy
hasadékvölgy aljában, Tanzánia északi részén emelkedik három kilométer
magasságba, előttünk ott magyarok még nem jártak..
Nagyon kalandos volt az is, amikor Costa Ricában egyedül
próbálkoztam az Arenal-vulkán megmászásával: ez egy andezitvulkán, és óriási,
fél háztömbnyi, vagy lakószoba nagyságú, izzó sziklatömbök robbantak ki a
kráterből, amelyek pattogva gurultak lefelé nagy sebességgel a lejtőn. Én pedig
mentem fölfelé a hegyoldalon, és állandóan azt kellett figyelnem, hogy ezek
milyen irányból és hogyan gurulnak, fantasztikus érzés volt.
E: Volt-e igazán veszélyes kalandod a vulkánoknál?
J: Igen, de nem a vulkán miatt. A Teleki expedíció során,
Afrikában, 1988 elején, mentünk a Ngurdoto kráter felé az őserdőben,
Tanzániában. Normális ember egy őserdei csapáson a lába elé néz, meg előre néz,
én viszont ehelyett visszafelé fordulva beszélgettem a társaimmal, és aztán,
amikor egyszer előre fordultam, és a testsúlyomat már nem tudtam visszatartani,
egy zöld kígyóra léptem, szerencsére épp a nyakánál. A többiek ezt látták,
köztük feketék is, akik az expedíciónk tagjai voltak: ez egy zöld mamba volt, a
mérge halálos, ha nincs azonnal kéznél az ellenméreg, de a kígyó végül nem mart
meg. Rémületemben egy óriásit ugrottam, azt mondták nekem a feketék, akik velem
voltak, hogy „Babu” (nagypapa, akkor született az első unokám), te a második
életedet kezdted, újjászülettél, mert az, hogy valaki rálép egy zöld mambára és
az nem marja meg, a csodák birodalmába tartozik.
E: Egy geológusnak gondolom a barlangok is kihívást
jelentenek.
J: Barlangokkal is volt számos kalandom, voltunk egy olyan
barlangban, Törökországban, amelyik a Földközi-tenger felé eső hegyvonulatoknak
a déli peremén van, amelyiket tulajdonképpen egy kőbánya létesítésekor fedeztek
fel, mert a felszínen nem látszott ennek a barlangnak a bejárata. Ez egy olyan
különleges barlang volt, amelyik nem mészkőben alakult ki, mint általában a
barlangok, hanem egy úgynevezett konglomerátumban. Két szintes volt a barlang,
alul egy föld alatti folyó volt, amelyik elég nagy sebességgel sodort és
áramlott, ezen indultunk el gumicsónakokkal, amiket ott fujtunk fel, de aztán
beszorultunk néhány úgynevezett szifon alá, ahol a mennyezet annyira lejön,
hogy megszűnik a szabad légtér a víz és a barlang teteje között. Szerencsére
találtunk függőleges kürtőket, amiken keresztül fel tudtunk mászni a barlangnak
az „emeleti” szintjére, ahová vagy fel tudtuk vonszolni a gumicsónakot, vagy le
kellett ereszteni és azután újra felfújni. És akkor a felső barlangból egy
újabb kürtőn ereszkedtünk vissza azokra a barlangi folyószakaszokra, amelyeken
csónakkal megint tovább tudtunk menni. Ez valamilyen értelemben felfedező út
volt, mert előttünk ott még nem térképeztek. Török barlangászok ugyan már
jártak ebben a barlangban, de még térkép nem készült róla, ezt mi csináltunk
először.
Egyébként voltak állatokkal kapcsolatos más kalandjaim is,
nemcsak ez a bizonyos zöld mamba. Egyszer Zimbabwéban táboroztunk a zambézi
folyó partján, ott két magasabb terasz van a folyó szintje fölött. A sátrainkat
a magasabb teraszon vertük fel, négyen voltunk három sátorban. Az egyik éjszaka
arra ébredtem, hogy az egész sátram mozog. Kinéztem a szunyoghálón keresztül,
holdfény volt, hát pont a fejem fölött állt egy elefánt, amelyik épen azt a fát
legelte, amelyiken föl volt kötve a sátramnak a zsinórja. A végén aztán
szerencsére az elefánt békésen továbbvonult, de rögtön másnap hívott a ranger,
ez egy nemzeti park volt, Menapoors-nak nevezik, szóval hívott a ranger, hogy
doktor úr, jöjjön segíteni, mert valami nagy baleset történt – nem tudta, hogy
geológus doktor vagyok és nem orvosdoktor. Kiderült, hogy a sátraink alatti
teraszon egy fiatal dél-afrikai házaspár kafferbivalyokat fényképezett, és az
egyik kafferbivaly megunta a gép kattogását (akkor még nem digitális gépek
voltak), és a férj szeme láttára agyonnyomta a feleséget. Még volt benne élet,
a rangerek felvitték a nemzeti park fogadóépületébe, de ott álltunk
kétségbeesve, és tudtuk, hogy egy elhagyott települése, mindentől távol, nem
tudunk rajta segíteni, végig kellett néznünk, hogy meghal.
E: Térjünk vissza a gleccserekhez: ezek végig megmaradtak
szerelemnek, ugye? Ha jól tudom, mintegy 200 gleccsert látogattál végig.
J: Így van. Utoljára 2012 szeptemberében, az úgynevezett
Myrdalsjökullon jártam. Engem most minden a globális felmelegedés szempontjából
érdekel. Mert ugyan nem gondoltam 1963-ban, amikor először jártam a Pasterzén,
vagy Dachstein gleccseren, hogy az itt
klészült fotóimnak dokumentumértékük lesz, de időközben rá kellett jönnöm, hogy
olyan mértékű a gleccserek rövidülése, hogy tulajdonképpen minden felvételem
ilyen értelemben tudományos dokumentációként is szolgál.
E: A hőmérő higanyszálaként viselkednek?
J: Igen. Tehát például a Myrdalsjökulnál hatszor voltam
életemben, először 1994-ben, a legutóbbi a hatodik látogatásom volt. Ez már nem
ugyanaz a gleccser, mint amit 1994-ben láttam. A gleccsert egyébként úgy kell
elképzelni, hogy nagy jégsapkák, jégtakarók vannak, ilyen a Myrdalsjökul is, és
abból különböző nyúlványok futnak mindenfelé, amiket szintén gleccsereknek
hívunk. Itt is van egy nagyon látványos nyúlvány, ahová 1994 óta mindig
visszamentem, de erre azóta nem lehet ráismerni, ott, ahol korábban jég volt,
most egy hatalmas olvadékvíz-tó van, a gleccsernek ez a vége ez alatt a mintegy
18 év alatt több száz métert visszahúzódott.
E: Tehát szemmel láthatóan megy végbe a globális
felmelegedés?
J: Igen. És véleményem szerint azért fontos ezeknek a
gleccsereknek a dokumentálása, mert ezek nem az időjárás szeszélyeit tükrözik,
néhány hétnek vagy hónapnak az időjárási jelenségeit, hanem a hosszútávú
tendenciákat. És bár van néhány „renitens” gleccser a Földön, amelyik stagnál,
vagy időnként még előre is nyomul, de a gleccserek döntő többsége, majdnem 99
százaléka valóban, szemmel láthatóan rövidül, a jégtömeg nagy mértékben tűnik
el. Ennél jobb hőmérő nincsen.
E: De azt el lehet dönteni ennek alapján, hogy ennek az oka
az emberi tevékenység-e vagy egyszerűen a földi időjárás valamilyen más
jelensége, ami nélkülünk is lejátszódna.
J: Ezt nem lehet eldönteni. De arra biztosan feleletet ad,
hogy igenis van globális felmelegedés. Nem mondja meg, hogy ebben bűnös-e az
ember, és ha bűnös, akkor hány százalékban. Ezzel együtt meggyőződésem, hogy az
emberi tevékenység mindenképpen hozzájárul, felerősíti ezt a folyamatot, de hát
ebben a világ közvéleménye erősen manipulált, káosz van azokban az
információkban, amit a tömegkommunikáció ezekkel a folyamatokkal kapcsolatban
az embereknek elmond.
Egyed László írásai az alábbi rovatainkban érhetők el: Tudomány az életünk, CT - Csopa Tudás, Történetek tudósokról
---
Juhász Árpád 2017. január 31-én a Csodák Palotája vendége lesz a Csopa SzTK - Szeniorok Tudományos Klubja keretében.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése